A playback improvizációs színház működését nem egyszerű elmagyarázni valakinek, aki még sosem látott bennünket akcióban. Az évek során megpróbáltuk már ezerféle módon körbeírni, de persze az élményt szavakba önteni nehezen lehet...
Ez a műfaj az un. „nem írott” színházi formák közé tartozik, vagyis az előadásnak nincs előre gyártott forgatókönyve, nincsenek előre megírt szövegei és előre kiosztott szerepek. Mégis mitől olyan különleges és egyedülálló a playback rögtönzés? Főképp attól, hogy a színészek ebben a műfajban a nézők által mesélt saját, személyes történeteket játsszák el (erre utal tehát a playback=visszajátszás, újrajátszás szó). A mesélő történetét az un. játékmester foglalja össze, aki közvetítőként vesz részt a nézők, a színészek és a mesélő között. A színészek a történetet beszéddel, mozgással, hangokkal, gesztusokkal, mimikával adják elő, amelyhez eszközöket (ruhadarabok, használati tárgyak, színes textíliák) is felhasználnak - s mindez természetesen előzetes megbeszélés nélkül, improvizációval történik. Az előadást zenészek is kísérik. A színpadon személyes történetek, életesemények, álmok, vágyak elevenednek meg, amelyek katartikus erővel hívhatják életre érzelmeinket.
A playback színház az improvizációs színház olyan formája, amely az interaktivitást, a történetmesélést állítja a színházi előadás középpontjába: a nézők hangulatokat, életérzéseket, történeteket, álmokat osztanak meg, amelyeket a társulat zene kíséretében improvizálva játszik el. Fontos szerepe van a játékmesternek, aki meghallgatva a történetmondót, segít a szereplők kiválasztásában, közvetít a nézők, a szereplők és a mesélő között.
Playback improvizációs színház – rendezők és dramaturgok százai válnak munkanélkülivé. Több hírügynökség jelentése alapján is elmondható, hogy az elmúlt fél évben jelentősen megnövekedett az olyan improvizációs társulatok száma és aktivitása, amelyek óriási vakmerőséget tanúsítva, szövegkönyv, rendezés, dramaturgia, díszlet és jelmez nélkül állnak színpadra. Az előadásuk tartalmának összeállításához a nézők által elmesélt történeteket, ezek megjelenítéséhez saját testüket és néhány színes kendőt használnak. „Nem tudom, mi lesz velünk, ha ezek a csoportok elszaporodnak” – nyilatkozta K. György, az Előre Megírt Színpadi Történetek És Hagyományos Színjátszók Szakszervezetének elnöke.
Amit látsz, egyszeri és megismételhetetlen. Nem volt, nem is lesz még egy ilyen előadás soha. A benned dúló érzések, megválaszolatlan kérdések, visszatérő álmok egyszercsak színpadra kerülnek. Egy kórus visszhangozza életed fontos eseményét, Test a testnek feszül, ahogy átveszi lelked kettősségét, Kendők libbenése mutatja, ahogy felszabadulsz, Öröm Szorítás Elválás Visszatalálás Bármi életre kel, amit ide hozol…
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóravaló fiú, Dzsoni (Dzsoni Fox[1]), aki nagyon sokat járt színházba, de olyan is volt, hogy szabadidejében horgászni ment. Egy ilyen horgászás alkalmával lám-lám kifogta ő is az aranyhalat, ahogy ez a mesében lenni szokott. És a jólnevelt aranyhal – szintén ahogy lenni szokott –, fel is ajánlotta szépen, hogy teljesíti Dzsoni három kívánságát, ha visszadobja őt a folyóba. Úgy is lett, Dzsoni fiú kívánt hármat. Az első kívánsága az volt, hogy legyen végre egy olyan színház a világon, ahol a színészek nem előre betanult történeteket, hanem a közönség történeteit játsszák. A második kívánsága az volt, hogy ebben a színházban még csak díszlet és jelmez se legyen, hanem a bátor, hős színészek a lehető legkevesebb eszközzel teljesítsék küldetésüket. A harmadik kívánsága pedig, hogy legyenek ebben a színházban zenészek is, de nem akármilyenek ám, hanem ők is rögtönözzenek, mint a színészek. Erre az aranyhal így válaszolt: jól van, Dzsoni, akkor mától fogva ez lesz a playback improvizációs színház. És úgy is lett, boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
[1]Jonathan Fox, a playback improvizációs színházi műfaj alapító atyja